TDK (ETT)

Parlamenti háttérmunka – milyen is az EP valójában?

Március 7-én Dr. Bóka János, a Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar tudományos és nemzetközi dékánhelyettese volt az Európa-tanulmányok Tanszék tudományos diákköri programjának vendége. Rengeteg dologról tudna előadást tartani, hozzánk azonban azért jött el, hogy az Európai Parlamentről meséljen, hiszen egy cikluson keresztül dolgozott ott képviselői munkatársként. 2004 és 2009 között töltötte be ezt a posztot, tehát az első alkalommal, amikor már Magyarország is ott volt az Európai Parlamentben. Mindannyian tudjuk, akik már hallottuk őt előadni, hogy az az adott idő, amíg beszél, soha nem telhet el nevetés nélkül. Nem volt ez másképp most sem: rögtön a bevezetéskor közvetlenre véve a figurát, mindannyian jól szórakozhattunk az este folyamán. 

bokaj 200 302 s

Dr. Bóka János, a Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar jelenlegi tudományos és nemzetközi dékánhelyettese már a Kar megalakulása óta itt dolgozik. Ezt megelőzően évekig dolgozott a Szegedi Tudományegyetemen kezdetben meghívott előadóként, majd tanársegédként, végül pedig adjunktusként. A Nemzetközi és Európai Tanulmányok Karnak 2015 óta egyetemi docense, az Európai Köz- és Magánjogi Tanszék oktatója. Jelenleg Szegeden él. Kutatási területi főként az Európai Unió köz- és magánjoga, a nemzetközi magánjog, illetve a nemzetközi fizetésképtelenségi jog. Tudományos tevékenységének körét és különböző díjait felsorolni is nehéz lenne. Szakmájában rendkívül elismert és sikeres, tagja például a Nemzetközi Magánjogi Kodifikációs Bizottság munkáját segítő munkacsoportnak, illetve megfigyelőként részt vesz ez European Law Institute munkájában is. 

Bóka János nem feltétlenül a szigorúan összeállított, vaskalapos prezentációkról híres, ha valamiről beszél, akkor azt úgy teszi, ahogy ő valóban látja és gondolja. Bevezetésként elmondta, mit is csinál az úgynevezett képviselői munkatárs. Elmondása szerint a képviselők általában maguk döntik el, hogy kik legyenek az őket körülvevő dolgozók, de van, hogy csak egy előre elkészített pártlistáról választanak munkatársat. Azt is megtudtuk, hogy ezek az asszisztensek ma már az Európai Parlamenttel állnak szerződésben, és így az uniós adózási szabályok vonatkoznak rájuk. A képviselői munkatársak feladatköre mindig attól függ, hogy az adott parlamenti képviselő hogyan szervezi meg az irodáját. A képviselői irodán túl a frakciótitkárság és az Európai Parlament Titkársága is segíti a munkát, azonban gyakran nem elég az asszisztens és a titkár: az EP szakbizottságaiban a szaktudásra is szükség van, ezért a képviselők irodáiban különféle szakemberek is dolgoznak, akik segítik a felkészülést ezekre a feladatokra. Ezt a sokrétű munkát pedig az irodavezető koordinálja. Az előadó az öt év alatt irodavezető és jogi tanácsadó is volt egy személyben. Elmondása szerint egy képviselői munkatárs mindig dolgozik, amikor a képviselő, de akkor is, amikor az nem, tehát mindig. Véleménye szerint az asszisztensek „kellékszavatossága” éppen emiatt a túlfeszített munkatempó miatt általában mindössze két év, bár persze vannak olyanok, akik ennél több időt eltöltenek ott. És ezután következett az Európai Parlament és az ott dolgozók életének valódi bemutatása. Ebben az előadásban tényleg megtudtuk, hogy milyen is az EP valójában, hiszen az előadó olyan személyes élményeket és történeteket osztott meg velünk, amilyeneket sehol máshol nem hallhatunk. Beszélt nekünk például a tolmácsok munkájáról, és hogy milyen félreértések történhetnek, ha valaki nem jól értelmez akár egy-egy apró szót vagy kifejezést; vagy arról, hogy milyen Brüsszelben élni, melyek a rossz kerületek és miért; illetve hogy milyen különös helyzetekbe kerülhet az ember, ha magyarul beszél a belga főváros utcáin; és hogy nem is olyan nehéz az EU fellegvárában magyarul beszélő orvost találni. Biztos vagyok benne, hogy aki ott volt március 7-én, az nem csalódott: Bóka János előadásából – ahogy azt a cím is ígérte – tényleg megtudhattuk az Európai Parlament működésénék kulisszatitkait, és mindannyian újabb élményekkel és egyben ismeretekkel gazdagodtunk. 

 

American Politics

pb169649

Nemrégiben, november 8-án éjjel került sor a világ egyik nagyhatalmában, az Egyesült Államokban az elnökválasztásra. A választást hosszú hónapos találgatások, elemzések, és cikkezések előzték meg, ám abban szinte mindenki egyöntetűen egyetértett, hogy Hillary Clinton lesz az Egyesült Államok 45. elnöke. Aztán megtörtént az, amelyre oly kevesen számítottak: Donald Trump könnyedén megszerezte a győzelemhez szükséges 270 elektort. November 16-án Dr. Mándi Tibor beszélt nekünk az amerikai politikáról.

Az előadó először egy rövidebb bevezetést tartott magáról az amerikai választási rendszerről, hogy tisztázódjanak az esetleges homályos foltok a legkevésbé sem egyszerű amerikai rendszerrel kapcsolatban. Előadását azzal a felvetéssel kezdte, mely mostanában gyakran az elemzések homlokterébe kerül. Az Egyesült Államokban megeshet ugyanis az, hogy nem az a jelölt nyer, aki a választópolgárok által leadott szavazatok többségét megszerzi. Antidemokratikus-e ez a módszer vagy sem? Többek között erre a kérdésre is kerestük a választ. Mándi Tibor azzal érvelt, hogy ha az alapító atyáknak feltennénk ugyanezt a kérdést, ők valószínűleg azt válaszolnák, hogy tulajdonképpen ez volt az, amit akartak. Nem egy demokráciát akartak létrehozni, hanem egy köztársaságot, ennek a kritériumnak pedig az Egyesült Államok maradéktalanul megfelel. A későbbi korok demokrácia exportja és a „demokrácia őre” szerep már egy másik kérdés, mely az újabb korok hozománya.

Mándi Tibor – aki egyébként az amerikai politika elismert szakértője – úgy fogalmazott, hogy az elektori kollégium tulajdonképpen nem más, mint a népakarat korlátozása. Az alapító atyák ugyanis – valószínűleg teljes joggal – úgy gondolták, hogy egy társadalom felel meg annak a célnak, hogy egy államot egymaga irányítson, hiszen az semmi jót nem eredményezne. Erre szolgál a népképviselet intézménye minden demokratikusnak mondható államban. Az amerikai politikai és választási rendszer részletes bemutatása közben érdekességként azt is megtudtuk, hogy csak 1951-ben, a 22. kiegészítéssel vált kikerülhetetlen feltétellé az, hogy egy elnök legfeljebb kétszer választható meg. Ennek ellenére ez 1951 előtt is egy általánosan és hallgatólagosan elfogadott szabály volt, egyetlen kivételtől eltekintve, hiszen Roosevelt négyszer is a Fehér Ház „tulajdonosa” lett. Vajon ha nem lett volna az 1951-es kiegészítés, Barack Obama élt volna a lehetőséggel?

manditibor

Dr. Mándi Tibor

Jelenleg az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Intézetében oktató. PhD fokozatát ugyanitt szerezte, valamint korábban szintén az Állam- és Jogtudományi Karon jogász végzettséget is szerzett.

Tagja a Magyar Politikatudományi Társaságnak, a Bibó István Szakkollégium Politikatudományi Műhelyének, valamint a Századvég folyóirat szerkesztőbizottságának is. Különböző ösztöndíjak elnyerésével többször is volt lehetősége az Egyesült Államokban tanulni.

Jelenleg leginkább a brit és amerikai politikai gondolkodás történetével, valamint a brit és amerikai konzervativizmus és liberalizmus témakörével, illetve az Egyesült Államok politikai rendszerével foglalkozik.

A történeti és politikatudományi bevezetés után az előadó rátért az aktuális választások ecsetelésére. Leginkább azzal a kérdéskörrel foglalkoztunk, hogy vajon miért nem látta senki előre a végkifejletet, és miért volt ennyire biztos szinte mindenki Hillary Clinton győzelmében. Mándi Tibor szerint ennek több oka is lehetett. Például az, hogy bizonyos államokban egyértelmű demokrata győzelemre számítottak, így itt Clinton egyáltalán nem is kampányolt a választást megelőzően. Végül azonban ezeket az államokat – Iowa, Florida, Wisconsin, Ohio és Pennsylvania – Trump vitte el, és ez jelentős mértékben hozzájárult sikeréhez. Az említett államok mellett Donald Trumpnak sikerült maga mellé állítania azokat a szavazókat is, akikkel a Clinton-stáb nem foglalkozott eleget, főleg a fehér munkásosztályra kell itt gondolni. Egyes szakemberek szerint az is szerepet játszott az ügyben, hogy a választók Trumpnak jobban elhitték, amit mond, és jobban elhitték, hogy képes lesz valamiféle változást hozni Amerika életében. Hillary Clinton megbízhatósága egyébként is megkérdőjelezhető az állampolgárok szemében, egyes húzásai – például az e-mail botrány – után már  csak kevesek tudták elhinni neki, amit mond.

Dr. Mándi Tibor szerint az amerikai elnökválasztással kapcsolatban fontos látni, hogy valójában semleges adat nem létezik, mindegyikben fellelhető annak az embernek az akaratlan súlyozása és esetleg öntudatlan elfogultsága, aki a kérdéssel foglalkozik. Nem volt ez másképp az elnökválasztás esetében sem: a média Trumpot egy teljes mértékben inkompetens, együgyű és durva személyként állította be, így senki nem számított arra, hogy megnyerheti a választásokat. Rendkívül jó példaként említette Chris Wallace esetét, aki a harmadik elnöki vita moderátora volt – egyébként republikánus – és a vita során azt kérdezte Trumptól, hogy mit fog tenni, miután kiderül az eredmény, hogy fogja viselni. Később azt nyilatkozta, hogy ő maga sem érti, hogy ugyanezt miért nem kérdezte meg Hillary Clintontól is: teljesen akaratlanul ő is Clinton győzelmére számított.

Az amerikai elnökválasztás legnagyobb tanulsága, hogy semmi nem fekete-fehér, és az éremnek talán kettőnél is több oldala van. Sokat számít, hogy egy-egy ügyet hogyan tálalnak, mit akarnak elhitetni velünk, és egyáltalán, ki az, aki foglalkozik a kérdéssel. Az pedig, hogy Amerika újra nagy lesz-e? 2017 januárja után kiderül.

Szöveg: Záhoczky Csenge
Képek: Juhász Katalin

pb169649

pb029611

Gyűlöletbeszéd, mint jelenség és kezelési lehetőségei

November 2-án, az ETT soron következő tudományos diákköri ülésen meghívott előadónk Pál Gábor volt, aki „Gyűlöletbeszéd, mint jelenség és kezelési lehetőségei” címmel tartott előadást. Nyilvánvalóan ez egy olyan téma, amelyről talán nem is tudjuk, hogy érdekel minket, de mégis nap mint nap találkozunk vele, főleg a közösségi média területén. Mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki akár a Facebookon, akár más felületeken nem tudja megállni, hogy naponta – vagy akár napjában többször is – hosszabb lélegzetvételű bejegyzésekben ossza meg a véleményét aktuál politikai kérdésekről, a kormányról, az Európai Unióról, vagy akármiről, amiben éppen kivetnivalót talál és ezt egy adott embercsoportra sértő módon teszi. Ezeknek a bejegyzéseknek a megírása, de az elolvasása és a véleményezése is veszélyes és ingoványos terep: erről beszélt nekünk Pál Gábor a legutóbbi EU műhely keretében.

 

Az előadó sokat foglalkozott ezzel a témával, nekünk azonban egy egy órás előadás keretén belül kutatásainak csak egy kisebb szeletét tudta bemutatni, bár ezt igyekezett a lehető legteljesebb mértékben megtenni, és egy komplex, átfogó képet adni a gyűlöletbeszéd jelenségéről. Bevezetésként elmondta, hogy a magyar nyelvben és terminológiában gyakorlatilag csak 1993-94 körül jelent meg ez a kifejezés a gyűlöletre uszító beszédek leírására. Nincs ezzel másképp a többi nemzet sem, a gyűlöletbeszéd, mint fogalom egy viszonylag újkeletű dolog, ez azonban nem jelenti azt, hogy a megfelelő alternatívái ne léteztek volna már az „ősidők” óta. Magyar vonatkozásban például megemlítésre került a Csemegi-kódex, az első olyan  magyar törvénykönyv, amely átfogó büntetőjogi szabályozást tartalmazott. Ebben a törvénykönyvben találkozhatunk a „gyűlöletre izgatás” szókapcsolattal, amelynek egy része tulajdonképpen lefedi a ma használt gyűlöletbeszéd kifejezés jelentését.

pal gabor

Pál Gábor

Pál Gábor a hazai politikatudomány egyik jól ismert szakembere. Tanulmányait az ELTE-ÁJK Politikatudományi Intézetében, illetve Politikatudományi Doktori Iskolájában végezte. Dolgozott már többek között az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjában, illetve a Nemzeti Közigazgatási Intézetben. Jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense és az ELTE óraadó munkatársa. A gyűlöletbeszéd témakörének kétségtelenül egyik legnagyobb szakértője, számos ehhez kapcsolódó tanulmányt és előadást jegyez, valamint doktori disszertációját is ezen témából írta.

Ezután próbáltuk meghatározni a fogalom jelentését adó tényezőket. Pál Gábor elmondása alapján a gyűlöletbeszéd valami olyasmi, ami nem  az egész emberiség, illetve egy adott személy, hanem egy meghatározott embercsoport ellen irányul, stigmatizáló jellegű, és egyben elősegíti és legitimálja az adott csoporttal szembeni ellenséges érzelmeket. A gyűlöletbeszéd megítélésével kapcsolatban számtalan dilemma áll fenn. Létezik olyan megközelítés, amely szerint az ilyen beszédmód nem jó ugyan, de önmagában talán még nem jelentene veszélyt; az erőszakkal való viszonya azonban már kétségre adhat okot. Ezzel foglalkozó kutatók meglátásai alapján a gyűlöletbeszéd hatféle módon állhat kapcsolatban az erőszakkal. Lehet, hogy a gyűlöletbeszéd jó, mert helyettesíti az erőszakot? Mert ahelyett, hogy tettlegesen  lépnének fel az adott embercsoport ellen, csak szidják őket? De lehet, hogy pont kiváltja az erőszakot? Mert annyit beszélnek róla, hogy végül meg is teszik? A legérdekesebb aspektus talán az Allport-skálán alapuló folyamat-koncepció, az ún, gyűlölet-piramis modell. Ez nem mást jelent, mint azt, hogy a gyűlöletbeszéd tulajdonképpen csak az első apró lépcsőfok a népirtáshoz vezető úton. Amint elfogadottnak tekintjük a gyűlöletbeszédet, egy szinttel feljebb, már a tettek mezéjre léphetünk, és végül olyannyira elfajulhat a helyzet, hogy az egész embercsoport kiirtására is sor kerülhet. Gondolhatnánk, hogy ez egy nagyon szélsőséges és valóságtól elrugaszkodott nézet, azonban mindannyian tudjuk, hogy hasonlóra a történelem során nem is egyszer volt példa.

Az előadás mindenkiben sok kérdést vetett fel, így hallgatói részről nem egy problémafelvetés érkezett, ami elég szokatlan jelenség. A téma kapcsán beszéltünk a közösségi média hatásairól, „Brüsszelről”, Hitler Németországáról és a náci ideológiáról. Az előadás kapcsán felmerült kérdésekből legalább annyit tanultunk, mint magából az előadásból. Olyan problémák kerültek felszínre, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak, és amelyek nem elhanyagolhatók a társadalomtudományok szempontjából sem. Hogy vajon a gyűlöletbeszéd a demokrácia ára, vagy a demokrácia átka? Ez talán már a mi dolgunk lesz, hogy kiderítsük.

 

A Sci-fi politológiája

dsc 4879 2

Az Európa-tanulmányok Tanszék Tudományos Diákköre tavaly februárban tartotta első, alakuló ülését. Azóta hagyománnyá váltak a kéthetente megrendezésre kerülő programok, melynek első felében mindig valamilyen Európai Unióval illetve társadalomtudományokkal kapcsolatos előadásra kerül sor, utána pedig afféle „szellemi alkotóműhelyként” segítjük egymás tudományos munkájának megírását, illetve esetenként a Tudományos Diákköri Konferenciára való felkészülést.

Idei első komolyabb programunk keretében Tóth Csaba tartott előadást A sci-fi politológiája címmel. Tóth Csaba a Republikon Intézettől érkezett hozzánk, és számos politika- és társadalomtudományi kérdéssel foglalkozik.

A téma valami olyasmi, amivel az előadó nem most foglalkozott először, hiszen ezzel kapcsolatban – és ugyanezen cím alatt – már könyve is jelent meg. Nálunk tartott előadásában igyekezett egyszerre több síkon mozogni, és a téma mellett bevonni azt is, hogy mi is egy jó pályamunka vagy tudományos dolgozat megírásának módja. Először ismertette velünk, hogy ezt a témát – a science fiction univerzumok politológiáját – hogyan és hányféleképpen lehet megvizsgálni és értelmezni. 

tothcsaba

Tóth Csaba

Tóth Csaba ugyanannak az egyetemnek volt hallgatója, amelynek most oktatója: diplomáját – politológiából és szociológiából – az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi, illetve Társadalomtudományi Karán szerezte.

Szakmájában rendkívül elismert, gyakran kérik ki tanácsait különböző intézetek és szervezetek, illetve gyakran hívják meg mind hazai, mind pedig nemzetközi konferenciák előadójának.

Jelenleg az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Intézetében tanít, illetve alapítása óta a Republikon Intézet munkatársa, sőt, egyik alapítója, és jelenleg stratégiai igazgatója.

Speciális területe a pártpolitika és az EU-politika találkozása, illetve mostanában felkapottnak tekinthető témája a különböző science fiction univerzumok berendezkedésének politikatudományi szempontból való vizsgálata.

Ezután az előadás legnagyobb részében a legtöbbünk által a legjobban ismert science fiction univerzumról volt szó: a Star Wars-ról. Bár – főleg mostanában – egyre több hasonló film és sorozat kerül a nagyközönség elé, ez az a klasszikus, amit szinte mindenki látott, de ha nem is látta, akkor is jól ismeri a különböző karaktereket, illetve eseményeket. Tóth Csaba felvázolta nekünk a rendszer működésének hibáit. Állítása szerint ha csak egy kicsit is demokratikusabbak lettek volna ezek a rendszerek, amelyek ezekben a filmekben megjelennek, megelőzhető lett volna a probléma és a katasztrófa, mely aztán végigvonul az egész cselekményen.

A legfőbb probléma, hogy azok nem hallatják a hangjukat, akiknek feltűnik a rendszer hibás volta és egy másik megoldás lehetősége. A Star Wars esetében Padmé az a személy, aki észleli, hogy ha így mennek tovább a dolgok, annak nem lehet jó vége. A gond minden esetben az, hogy nem a kellő helyen kezelik a problémát, nem érzik át a valódi súlyát, nem gondolkodnak el a háttérben húzódó indokokon. Ha sikerült volna bármilyen demokratikus elemet beemelni ezeknek a filmeknek a rendszereibe – például egy demokratikus választást – akkor már elkerülhető lett volna a tragédia. Nyilván így nem lett volna miről szólnia a Star Wars-nak vagy a Star Trek-nek, de mi legalább levonhatjuk azt a következtetést, hogy habár a világ egyik demokratikus rendszere sem tökéletes, mégiscsak ez a lehető legjobb megoldás, hiszen enélkül elképzelhetetlen káosz uralkodna.

Szöveg: Záhoczky Csenge

dsc 4879